Ivókutak és más csodák

A nyarakban az a jó, hogy pihenünk és rácsodálkozunk a világra. A Zornicával töltött nyári kalandokban meg az a jó, hogy a világ csodáinak magunk is részesei lehetünk. Eddig minden közös útnak megvolt a zamata és a semmi máshoz sem fogható illata. Idén sem történt másképpen.

A július végi, augusztus eleji napok célpontja ezúttal a Pirin hegység volt. Ó, a Pirin, olyan varázslatos és közben annyira gondoskodó. Számomra Bulgáriában, s különösen ezen a tájékon a legmeghatározóbb élményeim az ivókutakhoz kötődnek. Találkozhatunk velük út mentén, erdőkben, csodatévő szent remetebarlangjához vezető úton, kolostorok hűvös udvaraiban és szerényen meghúzódva egy-egy árnyas, bokros területen. Közös bennük a kristálytiszta megállíthatatlanul zuhogó, zubogó forrásvíz – maga az élet. Jó belőlük kortyolni, csak úgy kézből inni, vagy megtölteni az otthonról hozott műanyag palackot. Tudni, hogy sohasem leszel szomjas.

A nagy melegben enyhülést hozó kutak vízsugaraiba szinte belelátom az idei élményeket. A július 30-augusztus 6-ig tartó pirini tánctábort, ahol Ljubomir Marjanszki koreográfus irányításával ízelítőt kaphattunk a térség táncaiból. És milyen táncokból… Méltóságteljes, büszke, ám egyúttal könnyedén rugózó lépéseket sajátíthattunk el. Bevallom, akkor azt gondoltam, hogy ezek a táncok az én táncaim. És ujjongó örömömnek még az sem szabott gátat, hogy az előzőleg megtanult tánc lépései két nap múlva kitörlődtek az emlékezetemből és újra kellett kezdeni az egészet. De megérte. Mindig is tudtam, hogy a tánc felszabadító érzést okoz, a bolgár tánc duplán is, de a pirini az szinte elrepít. Könnyű leszek tőle és valahol belül bugyborékol bennem az öröm. Az ivókút vízében most új képet látok: kedves, szívélyes, fiatal házigazdánknak, Nelly Trayanovának az arcát, aki nagyon komolyan, mélyrehatóan tervezte meg az ott tartózkodásunkat. Pontos, mindenre kiterjedő programtervet készített, amelybe- és ez nem túlzás – beletette a szívét és a lelkét is. Fáradhatatlanul kísért minket a táncórákra, a különleges kirándulásokra, amikből nem is tudom, mit tudnék kiemelni. Talán Kovacevica régi, hegyek között megbúvó házait, ahol a történelmi filmeket forgatják és ahol Georgi Danailov író él, akinek finom, szarkasztikus humorát volt alkalmunk megtapasztalni, hála Fráter Violettának, aki megkereste az író házát és létrehozta a találkozót. Bár az író szavai ugyanúgy buzogtak, mint az ivókút vízsugara, sokszor nem értettem jelentésüket, a körülöttem lévő „tolmácsseregnek” köszönhetően azonban értelmet nyert a szavak zuhataga. Banszko, a következő állomás télen valódi síparadicsom, így nyáron azonban szintúgy megkapó hely, ódon templomával és a különleges házzal, ahol az egyik szoba falán Velence és Isztambul kékes, fehéres hidai, tornyai láthatók. És persze, a ház udvarában is volt ivókút, melynek vize a buján zöldellő zdraveceket öntözte. Az élményhez még hozzájárult, hogy a kertész éppen látogatásunkkor nyírta a zsongító illatú füvet. Vagy említsem a rozseni kolostort, ahol a falfreskók a régmúltat idézték és a legrégebbi üvegablakok különleges virágmotívumaikkal és az általuk közvetített mesterségbeli tudással varázsoltak el? Az emeleti ablakokból nem mindennapi kilátás nyílt az ún. piramisokra, ezekre az ámulatba ejtő hegyi képződményekre. A kolostor előtt gyógynövényeket és különleges kavicsra festett ikonokat árultak, s a helytől nem messze pihente örök álmát Jane Szandanszki, a szabadsághős. A sír közelében egyszerű, kő ivókút enyhítette az arra járó vándor szomját. És ott volt Melnik, a valódi ékszerdoboz, a hegyekbe vájt legkisebb város, mely főként boráról nevezetes. Aki nem sajnálta az erőt és energiát meglátogathatta a legrégebbi, ún. Kordopulosz házat, mely a XVIII. században épült, a bolgár újjászületés stílusában. Káprázatos szobabelsői, az ablakaiból nyíló kilátás a környező tájra és nem utolsósorban hűvös, nyirkos borospincéje nem mindennapi látványossággal ajándékozott meg minket. És ami még nagyon jól esett, hogy a jegyet „le lehetett borozni”. Ekkor Melnik megmutatta, hogy nem hiába a bor picinyke, ám annál nagyszerűbb városa. A hűvös pince után egy forró élmény következett, Rupiteben, a híres vak jósnő, Vanga lakhelyén parkot és emlékhelyet létesített a róla elnevezett alapítvány. A szépen gondozott parkban 75 fokos termálvíz buzogott föl a föld mélyéből. A hegy oldalában kereszt formájú kőlépcső emlékeztetett egy korábbi vulkánkitörésre. Az itteni ivókút két csövén is folyt víz, de míg az egyik hűsített, a másik forróságával sokkolt a nagy melegben.

Misztikus utazásaink csúcspontját a rilai kolostor jelentette, ahol én még sohasem jártam. Most sem tudom feledni az érzést, ami a kívülről erődítménynek ható épület udvarán hatalmába kerített. A páratlan szépségű kolostor fölé magasodó hegycsúcs egyszerre félelmetes és ugyanakkor mintegy magához ölelő látványától elakadt a lélegzetem. A turisták népes csoportjai ellenére megadatott az elmélyülés a sötétarany gyertyafényű templomban, ahol egy szerzetes mormolt megnyugtató imát. A Rilai Szent János barlangjához tett zarándoklatunk megkoronázta a napot. Egyik kezemben ott szedett kavicsokkal ittam a fehér kőből folyó vízsugárból, erőt merítve a lefelé vezető igen meredek úthoz.

Szándékosan hagytam utoljára a PIRIN PEE(Pirin énekel) fesztivált, ahol természetesen énekeltünk, táncoltunk egy szelíd hegyre néző színpadon. Volt vattacukor és cigánytábor, mely csaknem az égbe ment. Voltak színes körhinták és még színesebb viseletek, de elsősorban titokzatos szépségű idős és fiatal hegyi emberek, akik szeretik és ápolják hagyományaikat, éneklik régiójuk borzongatóan szép dalait.

A tánctáborban nem csak táncoltunk, feladatokat is kaptunk, így a fesztiválon interjúkat, fényképeket, filmet kellett készítenünk, amely anyagokat később, a tábor végén bemutattuk. A legjobban sikerült anyagot Nackina Eliszaveta és Farkas Andi készítették, íme: ITT JÖNNE ELIÉK ANYAGA…

Hát ilyen volt az idei zornicás nyár. Mozart: Szöktetés a szerájból című operájából vett idézettel búcsúznék:

„Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés”.

Trojan Tünde